Isten Isten

Paulo benyitott az álmos kisváros templomának ajtaján. Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és ráérős könnyedséggel körbenézett. Egy imádkozó asszony fordult hátra az ajtó nyikorgó hangjára. Rosszalló tekintettel nyugtázta, hogy emberünk nem vetett keresztet, amikor Isten házába lépett. Paulo rámosolygott és illedelmesen biccentett fejével. Odaballagott az oltárhoz, ahol a pap éppen a gyertyatartókat rakosgatta ide-oda, mintha valami sakkjátékot játszana.
– Tiszteletem, Atyám!
– Adjon Isten, Paulo! Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. Meghozták a fiúk a faanyagot a tetőjavításhoz, amit kért. Azzal elővett az ingzsebéből egy laposüveget és jóízűen meghúzta. – Köszönöm Paulo, rád mindig számíthatok. De mondtam már neked, hogy ne igyál annyit!
– Mennyit? – kérdezte Paulo, miközben fülig érő szájjal vigyorgott. – Atyám! Ez egy igen nemes és nagyon finom tequila. És ráadásul jó drága is! Azért iszom, mert szeretem. Látott már engem ittasan dülöngélni az utcán? Látott már részegen verekedni a kocsmában?
– Nem, de akkor is! Ez itt Isten háza – vágta rá kicsit ingerültebben a pap.
– Atyám, hiszen minden ház Isten háza. Miből gondolja, hogy Isten ide gyakrabban tér be, mint a kórház szülészetére?
– Miért pont a szülészetre? – álmélkodott a pap.
– Nem tudom. Ez jutott most éppen eszembe. Talán, mert a legtöbb gyermek ott jön világra. Az az élet háza. Mi lehetne Istennek ennél kedvesebb?
– Az Ég Szerelemére, Paulo! De hiszen ez a templom. Tudod, ahol imádkozunk, és ahol a szentmiséket tartom a híveknek.
– Ja, igen. Ezt épp elfelejtettem. A szentmise vasárnaponként. Ahol összegyűlik a nép és Istenhez fordul. Itt van mindenki, aki számít: a napszámos a cserjeültetvényről, a város elöljárói, na és persze a drogbárók is. De „Isten házában” párnázott szék nem mindenkinek jut.
A pap nagyot sóhajtott, és odébb rakott egy gyertyatartót, mintha ő következne a lépésben. Szerette Paulót, és úgy érezte, hogy csak kéne terelgetni ezt az eltévelyedett báránykát.
– Paulo! Mindenkinek eljön az ítélet napja, amikor Isten színe elé kell járulni, és el kell számolni bűneivel.
– Atyám! Csak az ember ítél. Isten nem ítélkezik. Nem büntet, és nem jutalmaz. Miért is tenné? Hiszen minden, ami van, Isten része. Minden Istenből származik. Ő teremtette a világot. Mindent. Minden, ami van e világon, az Isten része. Semmi sincs, ami rajta kívül lenne. Csak az emberek döntik el, hogy mi a jó és mi a rossz. A társadalom dönti el, hogy ki a bűnös és ki nem az. Az ítélet a világ legszubjektívebb fogalma. Csak az emberek ítélkeznek. Isten nem. Isten nem tagad meg semmit, hiszen minden Ő. És hát nem tagadja meg önmagát. És egy széles vigyorral a száján ő is odébb rakott egy gyertyatartót.
– Itt jobban mutat – tette hozzá.
– Paulo, javíthatatlan vagy. Néha azért eljöhetnél vasárnaponként is a misére.
– Ugyan miért kéne engem megjavítani? Miért is kéne bárkit megjavítani? És különben is, jó pár héttel ezelőtt itt voltunk a misén Aliciával. Emlékszik?
– Sajnos nem tudok rá nem emlékezni. A hátsó sarokban csókolóztatok, mint egy szerelmes galambpár a téren. Az Ég Szerelmére, Paulo!
– Na, látja Atyám! Az Ég Szerelmére. Arra bizony! Hát mi is lehetne Istennek jobban tetsző, mint a szeretet és a szerelem. Hiszen Isten maga a szeretet, maga az élet.
A pap szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg. Hirtelen a gyertyatartói felé fordult, hogy Paulo ne lássa. Az orra alatt halkan csak annyit mormogott:
– Az Isten megáldjon, Paulo!
– Most megyek Atyám, megígértem a dokinak, hogy segítek a rendelő ajtaját használhatóvá tenni.
Egy elegáns mozdulattal előhúzta az üvegcsét az ingzsebéből, kortyolt egyet, finoman megpaskolta a pap vállát, és csak annyit mondott:
– Isten Isten.
Azzal sarkon fordult és kisétált a templomból. Útközben még udvariasan, mosolyogva odabiccentett az idős hölgynek a padsorok között.

Részlet a DISkurzus című könyv kéziratából
Földi Gábor